A világ legrégebbi története, hogy történeteket mesélünk, mióta csak ember él a Földön. A hozzánk eljutó történet valóság és fantázia keveréke, hiszen sok emberöltőn át terjedt, és különféle emberek fejezeteket, karaktereket és részleteket adtak hozzá vagy vettek el belőle. A világ fejlődése során a történetmesélésnek sok módja jött létre: a barlangrajzoktól kezdve a szónokláson és más nyelvi formákon, a valóságot mímelő színpadi játékon, papírra írt, könyvekbe nyomtatott szavakon át a rajzolt, festett alakokig, végül pedig a valós élet képeinek statikus (fotó) vagy mozgó (film) formájában való rögzítéséig – mind-mind azért, hogy bennünk hagyja a lenyomatát, amelyet azután magunknak kell felfedeznünk.

Az első fotót valószínűleg 1826 és 1827 között Franciaországban készíthette Nicéphore Niépce, a képelőhívás (amit heliográfiának nevezett el) feltalálója, még azelőtt, hogy a filmtekercs vagy a digitális formátum létezett volna. 1878-ban Eadweard Muybridge tett kísérletet az élet mozgásának megragadására, amikor egy galoppozó lóról készített fényképsorozatát vetítette le, elhitetve az emberi szemmel, hogy ugyanaz az egy kép mozog. A film megszületett, és nem kellett sokat várni az első kamerákra és nyilvános vetítésekre sem. A Lumière fivérek, Louis és Auguste filmre vették, ahogy a munkások elhagyják a gyárat egy munkanap után; ezzel 1895-ben megalkották (és bemutatták) az első dokumentumfilmet. Georges Méliès, egy francia bűvész, maga írta történeteket forgatott le. 1902-ben mutatta be az Utazás a Holdba című alkotását, ezzel feltalálva a fikciós filmet.

Egy történet és/vagy a karakterei mindig legalább részben fikciósak (a film nem helyettesíti a valódi életet és a fotó jelentése a befogadótól függ), de ugyanakkor igazak is. Amikor történetet hallunk, olvasunk vagy nézünk, sokan ismerünk magunkra a szavakban és a képekben. A karakterek részben maguk is igaz történetekben gyökereznek, a hozzájuk vegyített fikció viszont feltüzeli a néző képzeletét.

Ám történetek és karakterek nemcsak ezért léteznek. Bár a történetek kitalálásának és elmondásának vágya mindig is kísért minket, előbb a fotó, majd később a film születése igazi újdonságot hozott: a szemünkkel érzékelt látvány rögzíthetővé, és bármikor újra megnézhetővé vált. A fotográfia segítségével az élet egy pillanatát egy keretben rögzíthetjük. A filmmel az életet mozgásában mutathatjuk be és a sorjázó képek segítségével elmondhatunk egy történetet. Egy fotóban vagy filmben mindig az élet egy példáját fedezhetjük fel, olyasmit, ami egy másik helyen és időben, akár a valóságban, akár egy kitalált világban már létezett. A fotó, a film tehát mutathatja a készítője beavatkozása nélküli élet mozzanatait, vagy lehet olyan események képe, amelyek a fotográfus vagy a rendező lencséje számára születtek.

Vajon van világos határ a valóság és a fikció között? Ha többen látnak egy fotót vagy egy filmet, és megkérjük őket, hogy írják le, amit láttak, mindannyian más történetet mesélnek el.  Ahogy már említettem, a történetek nemcsak mesélőik képzeletében élnek, de ugyanannyira a hallgatóikéban is, emberről emberre változva az újabb interpretációk szerint. Ugyanazon képek láttán minden néző a saját képzelete szerint új fejezeteket ad a szereplők életéhez. Ebben az értelemben a fotót és a filmet maguk a szereplők is építik,  hiszen tükrözik az életet és befolyásolják a történetet. Éppen ezáltal – hogy végignézzük, ahogyan tükör módjára reprodukálják előttünk az élet képeit – hatnak az érzelmeinkre és az élet új megértéséhez vezetnek.