Néha az érzelmeink, vagy idegen szóval emócióink hatása alá kerülünk. Nem számít, hogy gyerekek vagyunk vagy felnőttek, fiúk vagy lányok, az érzelmek határozzák meg életünk ritmusát, sőt minden figyelmeztetés nélkül a hatalmukba is keríthetnek. Mit jelent az, hogy elérzékenyülünk? Mi hat meg bennünket? Mi történik ilyenkor? Mi jó van benne?

Ha megállunk egy pillanatra, hogy megvizsgáljuk a szó eredetét – ami mindig különösen érdekes gyakorlat – a következőket fedezhetjük fel: az „emóció” szó a latinból származik, a „motio” pedig mozgást jelent. De mi köze az érzelemnek, ennek a belső, bensőséges „rendellenességnek” a mozgás és a cselekvés fogalmához?

Az érzelem az, ami mozgásba hoz bennünket, ami megmozgat. Ez a belső nyugtalanság az, ami arra indít hogy előbújjunk önmagunkból a külvilágra, hogy szembesüljünk a világgal és más emberekkel.

Az élet elkerülhetetlenül arra kényszerít, hogy lépten-nyomon váratlan eseményekkel szembesüljünk: elválások, viszontlátások, cinkosságok, szomorúság, szerelem első látásra… Minden új nap kezdete azzal a kockázattal jár, hogy megindít bennünket valami. Az érzelem megakadályozza, hogy kényelmesen megmaradjunk abban az univerzumban, amelyet ismerünk, és amely megnyugtató közeg számunkra. Arra késztet, hogy vállaljuk a változás óriási kockázatát.

Sarah Moon – La Lionne du Kenya

Az érzelmeket a műalkotásokkal való találkozás is kiválthatja. Létezik-e olyan ember, aki még soha nem borzongott meg, nevetett fel hangosan vagy tört ki könnyekben egy történet, egy film, egy dal hatására?  És micsoda bámulatos élmény, amikor észrevesszük, hogy a zenei hangok, a színek, a képek megrendülést váltottak ki bennünk!

Florence Seyvos így ír gyönyörű könyvében, amely a Nanouk, az eszkimó című film által mélyen megérintett gyermek történetét idézi: „Képzeld el, hogy valakivel kint vagy a szabadban, és esik az eső. Mindketten megáztok. De nem ugyanazok az esőcseppek érintettek meg téged, amelyek a másik embert érintették meg.  Tudod, mire gondolok? (…) Este, amikor lefeküdtem, a filmre gondoltam, ahogy a dobozában pihen az ágyam alatt. Úgy éreztem, mintha láthatatlan drótok ezreit látnám, amelyek összekötik az ágyam alatt lévő filmet a Föld különböző pontjaival. A vezetékek a gondolataimban világítani kezdtek, fényesen csillogtak. Egészen Amerikáig, egészen Japánig húzódtak, végig, a messzi északig. Mégis, a szobám sötétjében, néhány centiméterre a fejemtől, még mindig az én filmem volt az.”

Az érzelem, amely egy műalkotás láttán kerít hatalmába bennünket, egyszerre teljesen egyéni, bensőséges és titkos számunkra, ugyanakkor másokkal is megosztjuk. A Piroska és a farkas olvasása azt jelenti, hogy félünk a farkastól, mint ahogy már oly sok ezer gyermek félt tőle előttünk; hogy a miénk ez a rendkívüli élmény, hogy úgy fedezhetünk fel egy érzést, mintha ez lenne az első alkalom, mintha mi lennénk az első ember, aki reszket, sír, nevet, mintha ez az érzés teljes egészében csak a miénk lenne, és mégis tudjuk, hogy ezt az érzést univerzálisan mindenki közösen tapasztalja meg, és mindenki átéli.

A moziba járás nagyon is hasonló ehhez. Csendes közösségben, sötétben, megosztjuk egymással az érzelmeket.

Valami rejtélyes kering a műalkotások között és köztünk, amikor tanulmányozzuk őket. Amikor kapcsolatba kerülünk velük, valami megváltozik bennünk. Miért változik meg? Mi itt a tét?

A válasz első eleme valószínűleg azokban a karakterekben keresendő, akikkel ezekben a művekben kerülünk szemtől szembe. A testük, a gesztusaik, az arcuk arra késztet, hogy magunkba nézzünk. A szereplőkkel való találkozásunk során beléjük vetítjük önmagunkat. Ezt a jelenséget hívjuk azonosulásnak, amikor egy pillanatra azzá a személlyé válunk, akit megfigyelünk. Kalandjai, függetlenül attól, hogy egy képen (festményen, metszeten vagy fényképen…) foglalják-e össze őket, vagy egy történet teljes hosszán át kitartanak-e (irodalom, színház, mozi …), lehetőséget jelentenek számunkra, hogy új megvilágításban lássuk a világot. Rajtuk keresztül ezer élet tárul fel előttünk, ezer hirtelen megnyíló nézőpont, ezerféle mód a beszédre, mozgásra, gondolkodásra és életre. Egy karakterrel szembesülni annyit jelent, mintha az ember azzá a karakterré válna: anyává, apává, kisgyermekké, újságíróvá, katonává, orvossá, szörnyeteggé. Azt jelenti, hogy néhány pillanatra valaki más lehetünk.

Az azonosulás révén számos lehetőség kínálkozik a bennünk zajló és bennünket olykor elárasztó érzelmek felfedezésére és megszelídítésére, valamint mások megértésére is. Ha egy film vagy egy képzőművészeti alkotás megindít bennünket, az azt jelenti, hogy elmozdulunk mások irányába, hogy megnyílunk, és hogy megértjük a körülöttünk lévő világot. Annak a csodálatos képességnek a fejlesztését jelenti, amelyet mindannyian magunkban hordozunk, és amelyet empátiának hívnak. Az empátia az, amely lehetővé teszi, hogy beleéljük magunkat a másik ember helyzetébe, hogy szomorúak legyünk, ha szomorúnak látunk valakit, és hogy nevessünk, mert valaki más nevet előttünk.

Sarah Moon – VillandryUgyanígy figyelembe kell vennünk azt, hogy ha az érzelmek, amelyeket érzünk, közvetlenül kapcsolódnak ahhoz a képességünkhöz, hogy belevetítsük magunkat egy mű középpontjába a szeretett vagy gyűlölt szereplőkön keresztül, akkor ezek az érzelmek magának a mű formájának is köszönhetők. Attól függően, hogy a mozgóképen hogyan jelenik meg egy esés – milyen például a ritmusa, vagy az a távolság, amelyből látjuk –, nevethetünk vagy sírhatunk a láttán. Vonalak, színek, anyagok, ritmusok, hangok, mozdulatok összjátéka… egy mű mindig érzékeny anyag, amely úgy épül fel, hogy a nézőben egy benyomást, egyetlen érzelmet váltson ki. A történetek tehát megindítanak bennünket, de a tisztán esztétikai érzelmek is megérinthetnek bennünket, például a szépség vagy rútság. Ahogyan a zene esetében is, ahol a dallamok hathatnak meg könnyekig, a moziban a felvétel módja, a képkockák és a kameramozgások sebessége válthatnak ki megindulást bennünk.

Függetlenül attól, hogy egy alkotás figuratív vagy absztrakt-e, az érzelem mindig ott van benne, megbújva egy kék monokróm sajátos vibrálásában vagy egy tengeri táj hátterében. Az érzelem az a láthatatlan szál, amely összekapcsol bennünket az élőlényekkel és tárgyakkal, és elszigetelt egyedek helyett a közös világot egymással megosztó emberiséggé tesz bennünket.