Panel of the Lions – Chauvet Cave © Claude Valette

A közösségi média csábításán túl az igény arra, hogy megmutassuk önmagunkat, és ezáltal megvizsgáljuk magunkat a valóságunk és a világunk részeként, az ember történelem előtti időkbe visszanyúló szükséglete. Már a kőkorszaki barlangfestményeken tetten érhető volt a szándék, hogy lenyomatot hagyjunk magunk után, nyomot az örökkévalóság számára.

A művészet a chauvet-i barlangban található festményektől egészen a 19. századi tájképekig egyre realistább módon törekedett a külvilág ábrázolására.

A 20. század első évtizedének vége felé, a fénykép, majd a mozgókép feltalálásával – amelyek rendkívüli és korábban lehetetlennek tartott módon váltak képessé a valóság megörökítésére – ez a folyamat megtorpant.

A mozgókép a megszületésétől fogva minden egyéb lehetőségnél jobb választ adott az emberi faj ősi igényére: hogy ne csak a saját képmását örökítse meg, hanem örök formában hagyjon nyomot a világról alkotott dinamikus tapasztalatáról is. A Lumière fivérek 500 operatőrt képeztek ki, hogy a kinematográfot kezeljék. Küldetésük az volt, hogy a világon mindenhová elutazzanak, felvegyék azokat a helyeket, amelyeket meglátogatnak, és ezáltal megalkossák a világ önarcképét. Évszázadokon át tartó kísérletezések után az ember ma már képes a lehető legpontosabban megmutatni a valóságot és a filmvásznon felismerni önmagát. Amikor a kinematográf operatőre felvételt készített, az emberek már az elején odasereglettek abban a reményben, hogy később megláthatják magukat azon a bizonyos filmszalagon, amely az elsötétített teremben jön ki a vetítőből.

Az emberek természetes vonzódása ehhez az új nyelvhez kölcsönös volt: a tájak és a modern világ mellett a korai mozgókép ellenállhatatlanul vonzódott az emberhez: az arcokhoz és arckifejezésekhez, a gesztusokhoz, a ruhákhoz és a kalapokhoz. Amit ma „közelképként” ismerünk, az szinte önálló művészeti ággá vált.

From a historical-artistic context, the self-portrait genre also responds to mankind’s need to affirm its own presence. It answers the desire to consign one’s self-image to eternity and at the same time attempts to define its identity in relation to the world. Creating an autobiography, whether literary or visual, is in fact fundamental for the construction of personal identity.

Történelmi-művészeti kontextusban szemlélve az önarckép műfaja szintén választ ad az emberiségnek arra az ősi igényére, hogy megerősítse a saját jelenlétét. Azt a vágyat teljesíti be, hogy az ember megörökítse a saját magáról alkotott képet az örökkévalóság számára, és ezzel egy időben meghatározza az identitását az őt körülvevő világon belül. Az önéletrajz elkészítése – legyen irodalmi vagy képzőművészeti formában – valójában a személyes identitás megteremtésének alapvetése. A művész számára az önábrázolás – a legtöbb társadalmi önéletrajzzal ellentétben – nem csak arra irányuló cselekedet, hogy meg- vagy bemutassa önmagát a nézőknek vagy a közönségnek, hanem eszköz arra, hogy kifelé nézzen, hogy kivetítse önmagát, hogy önreflexióra legyen lehetősége. Ennek többféle módja van: realisztikus, élethű módon vagy metaforákon keresztül; például vizuálisan megjelenítve a „saját lényének” a dimenzióit. Sok önarckép használ ruhadarabokat, tárgyakat vagy más dolgokat azzal a céllal, hogy megmutassa a művész „saját lényét”. Ezzel emeli ki, hogy ki is ő, mit csinál, honnan jött és mi a története.

Önarckép (1889) – Vincent Van Gogh

A mozgókép és a festészet, természetesen, nem csupán a világ másolata, hanem új képek megteremtése, amelyek magukban hordozzák a nézőpont, a perspektíva, a keret megválasztását: mindazokat a szempontokat, amelyek a szubjektív megfigyelésből erednek, és így minden egyes műalkotást egyedivé és személyessé tesznek.