A közösséget meghatározhatjuk azon elvárások, interakciók és viselkedésformák összességeként, amelyeket az emberek egymás között gyakorolnak. Másrészről, a közösség jelentések olyan hálózatát hozza létre, amelyet megosztunk egymás között, és amely lehetővé teszi számunkra, hogy olyan képeken, jelentéseken és érzelmeken keresztül kommunikáljunk, amelyek, bár az egyénekre vonatkoznak, mindenkit érintenek.

A közösségen belül azonban feszültség uralkodik a kollektív akarat és az egyéni szabadság között. Erre láthatunk példákat az Aniki Bóbó és a Tragic Story with Happy Ending című filmekben, amelyek főszereplői a saját világuk és a felnőtt-     világ (vagyis egy közösség, melynek szintén tagjai) között élnek, és egyrészt alkalmazkodni próbálnak hozzá, másrészt próbálják megtalálni a saját helyüket. Ugyanez mondható el a Time – Past and Present című filmben rajzoló lányról.

Mi az, ami támogatja vagy lehetővé teszi az együttlétet? Ez Michel Maffesoli (Au Creux des Apparences, 1990) szerint néha egy elképzelés arról, hogy minek kellene lennie; máskor éppen ellenkezőleg, érzékenység: a kommunikáció, a kollektív érzelmek. Másokkal együtt felismerni valamit azt jelenti, hogy felismerjük, ami másokkal összeköt minket, és ez a felismerés minden egyénben bárkivel megerősíti az összetartozás kötelékét  – etnikumtól, nemzetiségtől, vallástól vagy politikai identitástól függetlenül. Ez az egységhez való kapcsolódás, amelyben a „mi” erősebb az „énnél” közösségi érzésként írható le.

Ahogyan a fiúk az Aniki Bóbó csillagos égboltja alatt, mi is elmerengünk magunkban az életet és a halált illetően, és mindannyiunk számára a Tragic Story with Happy Ending című filmben szereplő lány szíve szimbolizálja egyediségünket. Ez a kölcsönös felismerés a forrása a konszenzus vagy egyedüli jelentés nélküli megértésnek – az olyan művek, mint a Time – Past and Present vagy a Domain Field arra ösztönzik a nézőt, hogy találja meg a saját narratíváját. Mindenkit arra sarkallnak, hogy kifejezze önmagát, és jelentést alkosson. A közösséghez való tartozás nem azt jelenti, hogy félre kell tennünk az egyéniségünket, vagy azt, ahogyan értelmezzük és látjuk a világot. A művészet a saját világnézetüket kifejező, és ezáltal a közösség számára “más valóságokat, a józan ész más formáit, más tér-idő eszközöket, a szavak, a dolgok, a formák és jelentések más közösségét” (Jacques Rancière: The Emancipated Spectator (Az emancipált néző), 2008) felkínáló művészek által hozzájárul ahhoz, hogy a közösség meg tudjon birkózni a benne lévő konfliktusokkal és különbségekkel.