Lehet-e a valóság varázslat? És ha igen, hogyan? Ezt a kérdést többféleképpen is meg lehet válaszolni – valószínűleg annyiféleképpen, ahányféleképpen értelmezni lehet a „valóság” és a „varázslat” szavakat.  A művészetek világában a „mágikus realizmus” adhat választ a kérdésre.

Loneliness – Paul Delvaux (1956)

A „mágikus realizmus” kifejezést először egy német kritikus, Franz Roh használta az 1920-as években a délnyugat-németországi Mannheimben rendezett kiállítás bizonyos festményeire.  Az általa említett festők között olyan művészek szerepeltek, akik aztán nyomot hagytak a 20. század művészetében, mint Joan Miró (Spanyolország), Otto Dix (Németország), vagy Giorgio de Chirico (Olaszország), akiről ebben a modulban szó lesz. Franz Roh számára, ami ezeket a festőket a nagy különbségeik ellenére összeköti, az az úgynevezett objektív valóság megkérdőjelezése. Ez a megkérdőjelezés nem korlátozódik a képzőművészetre, hanem más kifejezési formákban, például az irodalomban és később a filmen is megjelenik.

A 20. század elejének nagy művészeti mozgalmaitól – mint a szürrealizmus, a dadaizmus, a futurizmus – eltérően a mágikus realizmus nem egy szervezett, vezetőkkel, programmal, kiáltvánnyal rendelkező mozgalom. Talán ez az, ami néha nehezen megfoghatóvá teszi. Egyszerűen fogalmazva, a mágikus realizmussal társított alkotások általában megkérdőjelezik a világot, és más kapcsolatot próbálnak teremteni a valósággal. A „mágia” a mágikus realizmusban egyfajta ismerős varázslat. Bizonyára idegen, szokatlan, de mindig lehetséges. Ha nem így lenne, akkor „az őrület (…) rettegésének” adna teret (Le réalisme magique, Cahiers des Avant-gardes, Éditions l’Âge d’Homme, 1987, p. 247). Más szóval, egy olyan varázslattal, furcsasággal állunk itt szemben, amely „a dolgokban, az emberekben, a fényben vagy az árnyékban, vagy az ezek közti kapcsolatokban rejtőzik, illetve amelyet a saját látásmódunk hoz létre” (ld. fent).

A mágikus realizmus nagy hatással volt az irodalomra. Például a kolumbiai író, Gabriel García Márquez Száz év magány című regénye a mozgalom egyik legjelentősebb írása. Egy képzeletbeli falu, Macondo több generáción átívelő történetét meséli el rendkívüli események sorozatán keresztül (gyermekek malacfarokkal születnek, a holtak visszatérnek az életbe), de mégis mindennapi környezetben. A könyv a furcsaság ismerős voltát, a lehetetlen valószínűvé válását mutatja be. Latin-Amerikán túl, Európában is vannak szerzők, akiknek neve szorosan összekapcsolódik a mágikus realizmussal, mint például Marcel Aymé (Franciaország), Johan Daisne (Belgium), vagy Dino Buzzati (Olaszország), csak hogy egy párat említsünk.

Végül, ahogyan már említettük, a mágikus realizmus a mozikban is jelen van. A belga André Delvaux (1926-2002) rendező legtöbb filmje a mágikus realizmuson alapszik. Az első két nagyjátékfilmje – L’Homme au crane rasé (1965) és az Un soir, un train (1968) – honfitársa, Johan Daisne novelláinak adaptációi. A manapság kissé elfelejtett André Delvaux az egyik első belga filmkészítő, aki nemzetközi elismertségre tett szert.

Láthatjuk, hogy a mágikus realizmusban szerzők és kifejezésmódok széles választékával találkozunk. Jelen modul célja nem az, hogy megadja a mágikus realizmus tudományos definícióját, sokkal inkább azt kívánja megmutatni pár példán keresztül – mint Jaco Van Dormael Toto le héros (1991) című filmje és Giorgio de Chirico Mistero e melanconia di una strada (1914) című festménye –, hogy a valóság és a mágia találkozhat és hathat egymásra egy-egy műalkotáson belül, beszéljünk akár filmekről, vagy képekről.